Igen, kis híján. Pontosabban csak huszonhárom. Így csak a „blikkfangosság” miatt választanám a népszerû sorozat címét. („Mert maguk újságírók úgyis csak a szenzációt hajszolják, hogy a kedélyeket háborgassák, félretájékoztatnak, stb. stb.” dr. Tóth fõorvos úr,     OBSI 6. emelet) A közel egy napos tortúra kapcsán, hát legyünk hûek a filmsorozathoz, amely a nap egy-egy óráját ábrázolja egy-egy részben. Mielõtt legyintene az Olvasó, mondván: már megint egy szószátyár gondolatfûzésbe futott bele,     elõzetesként annyi: hogy jut át egy fekvõbeteg két, egymástól cca. ötszáz méterre lévõ intézménybõl huszonhárom óra óra alatt? A többi „sallang” meg ehhez csak hab a tortán... Megyeri úr történetével már találkoztak lapunk olvasói. Ez az érsebészeti tragikomédia már eddig is méltó tükre kis hazánk egészségügyének. A hónapokra tologatott elõjegyzések, szó szerint közönyös honvédkórházi orvosok, majd kétségbeesett e-mailekkel kiprovokált     magánrendelés helyett segítõkész érsebész professzor (ugyan, miért is dolgozik bárki minálunk irgalmatlanul levont TB.-járulékért, állítólagosan ingyenes és ha kell, azonnali ellátás fejében ha kellene?) és az egyéb vizsgálatok már közel hozni látszottak egy jó két hónappal késõbbi komolyabb ellátás képét, amikor a Sors közbeszólt. Egy éjszaka azzal nézett szembe, hogy nincs  jobb lába... Az elzáródott ércsatorna miatt érzéketlen végtagot most kivételesen a mentõk is komolyan vették, és azonnal beszállították az éppen ügyeletet adó OBSI-ba, amely a Péterfy Kórház társintézménye is lett légyen anno, Horváth Mengelica és társai áldásos átszervezése következményeképpen.
(majdnem) 24...
Itt szerencsére jó kezekbe is került az ügyeletet adó érsebész fõorvos személyében. Egy röpke éjszaka     alatt megcsináltak egy rakás olyan vizsgálatot emberünkön, amelyekre egyébként még „önköltséges” konstrukcióban is várni kell néha napokat, heteket. Az érsebész fõorvos, látva a bölcs elõrelátással betegünkhöz „csatolt” már meglévõ leleteket, elsõ körben kifakadt: „Miért is nem csinálták     meg a beavatkozást     már októberben? “ Átmenetileg úgy tûnt, jó kezekbe került Megyeri úr. Hét végi fokozott felügyelet, kontrollok mellett, máris várhatta (orvosával együtt) hogy majd hétfõn, az illetékes szakorvos kitágítja a szûkületet, utat nyitva a továbbiak felé. Ennyi bevezetõként, és az elõzményekrõl. És akkor jöjjön a már említett filmsorozat mintájára a nagyjából órákra bontott történet:
Hétfõ, 9:00 Megyeri urat betegszállítók átviszik a Fiumei útról a Péterfy Sándor utcába, ahol a DIAGNOSCAN nevû Kft.(!) röntgenes mûtõjében végzik az érvizsgálatot, illetve ha kell, a szûkületek mûszeres tágítását. Papírját elveszik, a további már ismerõs: „üljön le, majd szólítjuk.” – Hétfõ, 11:30 A magánrendelésként is mûködõ rendelõ recepciójáról idõ közben egymás után érkeznek újabb és újabb betegek, kezükben az ott kapott papírokkal, rendben be is hívják õket, míg hõsünk gyomra egyre jobban korog, szája kiszárad. (Reggelre hívták, kikötve: nem ihat, nem ehet) Türelem fogytán, kérdésére, miért kellett akkor korán reggelre oda hívni, a válasz máshonnan is ismerõs: „Csak tájékoztató adat az idõpont, üljön vissza!” Hétfõ, 12:15 Behívják végül, felfektetik az asztalra A vizsgálatot, a tortúrát nem részletezném, érzékenyebb lelkületû olvasóinkra tekintettel. Ennek lényege: a felkar ütõerén nyitott nyíláson katétert vezetnek be, az azzal bejuttatott kontrasztanyag a röntgen alatt megmutatja, hol van baj. A jelenleg már kifejlett módszer segítségével akár     a bokáig is eljutnának, és ha valahol tágítani kell a beteg eret, akkor ugyanott elvégzik a mûveletet. Elvileg itt is ez következne, a félhangon folytatott asszisztencia-orvos párbeszédbõl kisejlik, hogy valami rejtélyes ok miatt Megyeri úrra „nem jut” hosszú katéter, így nem marad más: újabb nyílás, ezúttal a lágyékba. A mûveletet el is végzik aztán, némi kölcsönös üvöltõverseny árán. (A birtokunkban lévõ vizsgálati papír szerint egy ilyen mûtét ára 864.251.- forint... Az csak feltevés, talán ez az egyik oka annak, hogy az ilyen beavatkozást elõjegyezgetésekkel, ide-oda tologatással halasztgatják Hippokratész utódai, hiszen az a     OEP talán nem szívesen fizetgeti ki csak úgy a kezelési költségeket, amelyik mint tudjuk, a gyógyászati segédeszközök támogatását is ritkítja, szinte havonta) Mindegy, sürgõsségi ok miatti „potyázó” betegünkön elvégzik a vizsgálatot, a beavatkozást. Kocsira teszik, majd kitolják az elõtérbe, a takarítószerek, kéz- és edénymosó csapok mellé. Várjon. Ennyi...            Hétfõ, 13:15 Már nyüszög a szerencsétlen, kéne egy kacsa vagy valami... (A Városmajori Érsebészeti Klinikán ilyenkor már régen kórteremben, úgynevezett „õrzõben” lenne, ahol erre képzett szakorvosok és -nõvérek végzik a megfigyelést) A pöfeteg, ordenáré stílusú beteghordó odalök neki egyet kelletlenül, majd közli: „Csak ennyi? Én ennél többet kiizzadok...” Majd meglódítja a kocsit, és folyosókon, liften át „felröpíti” a negyedikre, közben közölve: „Megvan a mentõ-papír, majd jönnek magáért, addig ide betolom” (ilyenkor tilos mozogni, szigorú fekvõ póz miatt kell mentõs átszállítás)           Hétfõ, 13:30 Negyedik emelet, Péterfy utcai kórház neurológiai osztály. A nõvér csodálkozva kérdi a beteghordót, aki közli emezzel: „majd jönnek érte, addig ide tesszük, ez van megbeszélve.” Kétágyas kórterem, Megyeri úr egyedül marad. Másik ágy üres, ajtót rácsukják. Egyelõre még friss a közelmúlt élménye, azzal van elfoglalva inkább, félig kábult is még.           Hétfõ, 14:15 Szomjúság kínozza, egyre erõsebben. Az a bizonyos kacsa se ártana már megint. De sehol senki, rá sem néznek. Eluralkodik rajta a pánik is, ami talán természetes. „Úristen, mi lesz itt velem?” zakatol benne. Se nõvérek, sem a beígért mentõ. Nagy kínok közepette, próbálva vigyázni, nehogy megmozduljon a nyomókötés, kaparászik az ágy alá, ahová cipõit dobta le a beteghordó. Sikerül megtalálnia, hát megcélozza a csukott ajtót. Elõször egyikkel, aztán ugyanúgy a másikkal... Semmi. Öklével a szomszéd kórterem falát döngeti, többször is. Na erre végül felfigyel valaki. A nyíló ajtóval együtt közben már furcsa melegséget érez azon   a tájékon. Késõbb kiderül, nem kifelé ugyan, de elindulhatott a vérzés. Ekkor már ordítva kér segítséget: kacsa, gyógyszer, víz...     Amazok a háromból kettõt hoznak, egyelõre fájdalomcsillapító nincs. Magyarázat: „Ez kérem nem érsebészet, mi nem tudjuk eldönteni, mit is kaphatna...” Annyi történik, hogy megjelennek hárman a vizsgálatot végzõ részlegbõl, felemelik a takarót: „Nincs itt vérzés. Nem mozogjon, ne akarjon felülni!” és az ajtót ekkor már résnyire hagyva, de elviharzanak.           Hétfõ, 15:30 Fiatal segédorvos lány, õ végül megszánja, és kap egy darab No-Spa tablettát. Késõbb elõkerül egy fõorvosnõ is, aki azzal biztatja: "Úgyis lesz este kilenc vagy tíz, mire a mentõ átviszi majd, addig majd megpróbálunk valamit segíteni. A két ház közötti szállításnak nincs prioritása, kérem." Az fel sem merül, hogy ötödik órája szakorvos vagy -nõvér kéne, hogy segítsen a saját osztályon...           Hétfõ, 17:00     és 21:00 között    Mentõ még mindig sehol... Ekkor már urológust hívnak, az óra-perc pecséttel igazolt. Áthívják az érsebész fõorvost is, aki elsõ olvasatban azonnal kicseréli a kötést. (Most aztán vagy „izgett-mozgott” Megyeri uram, vagy nem volt mégse jó a nyomókötés, tökmindegy. Szó szerint, mert combjai között ekkor már iszonyatos méretû lufi...) Döntés születik: most már itt kell megvárni a reggelt, aztán majd elválik...     Pokoli éjszaka, összesen egy szem kiordított tablettával... (Más élménnyel is, de az most nem ide tartozik szorosan.)
           Kedd, 9:00 Újabb konzílium, még mindig idegen osztály, idegen vizit. Már az érsebész fõorvos urak is megjelennek, nagy nehezen végre döntés születik: Urológus nem nyúl hozzá, „fertõzés veszély” miatt (ez tán egyfajta önkritika is lenne, a mûtõ sterilitását illetõen?), marad a felpolcolás, jegelés. No meg az ordítás, mert az a tájék rendesen tud ám fájdogálni... No és mentõ is kéne, az a bizonyos „hat órán belüli” tegnapi...            Kedd, 11:00 Mentõsök jönnek, még õk kérik ki maguknak a megjegyzést. „Szoktunk mi jönni kérem, ha szólnak. Nekünk meg most szóltak.”            Kedd, 12:00 Érsebészeti kórterem, OBSI, Fiumei út. Megyeri úr az ágyában újra. És polcol, jegel, nyavalyog. Csak 23 óra hibádzik abból, hogy egy komoly beavatkozás után azonnal értõ kezekbe került volna...
2014. december 10-e, kedd, 12:00 óra. Magyarország, magyar (?) egészségügy... Epilógus helyett: Hétfõ este, mikor már régen az osztályon kellett volna lennie, Megyeri urat hiányolta barátnõje is. Eszeveszett keresgélés telefonon ide, majd amoda... Senki nem tudott róla semmit. A saját osztályán is csak úgy este tizenegy körül derült ki annyi, hogy „valahol a másik épületben van....”     Betegnyilvántartó a kórházban nincs, adatbázisban nem találták egyik osztályon sem... Másnap reggelre sikerült az õt ellátó orvostól megtudni, hol is van valójában. Biztató, ugye? Más: Átmenetileg éppen megérintheti a szerencse bármelyikünket, ha ellátásra szorul. Talán, mint itt is, találhat egy lelkiismeretes orvost, vagy még a régi szisztéma szerint mûködõ osztályt.     Találhat éppen (ha szerencséje van) egy szintén lelkiismeretes, gondos háziorvost is... A fentieké mindenképp a köszönet és a tisztelet. De elég egy óvatlan pillanat, és ha a betegsége okán akár kikerül a „köreikbõl”: az eredményt olvashatta aki megtisztelt figyelmével bennünket.                                                                                                                                                                                             p. Francesco – Világ Magyarsága